Etela Dvorak

nem lapozok
olvasok
elolvasom
minden bennem felejtett
gondolatod
szavakat görgetek
és az édes íz
végig folyik kezemen
egészen a könyökömig

foltokban még emlékszem rád

engedj el
vonz a telihold
emelkedek
zuhantam veled
éppen eleget

olyan összevissza ez a nyár

Arcomon
sajgó táncot jár
az őszi napsugár.

Megremegek.

Nem simogat;

érintése fáj.

Levelek közt
rám talál,
szempillámon
ringatózva megpihen,
hajamba aranybarna 
leveleket rejt.

Nyakamon felejtett illatod
az utolsó pillangót 
felém csalogatja,

vállamon bujkáló árnyékod

beragyogja,

s az első csillagok
szenvedélyes sóhajával
szitakötők szárnyán 
elszökik a nyár...

Didergő pókfonálon
hintázik az ősz,

 s a letérdelt földhöz

teríti fátylát.

  Az öreg gesztenye
rongyruhája,

fáradt árnyéka alá hull…

régen volt, de még most is fáj...

nézd a kezem

fényeket tépdes

árnyékok táncát

rejti a lomb

fehér-bolyhos szélben

pihen az este

elhagyott dallam

hintamagány

homokváron kattan a zár

reccsen a híd

hajnali érintésed
sejtjeimbe
befészkelte magát

hátgerincemen
ujjaid a pontokat
lassan rajzolták

vállamon
leheleted leste
testem óhaját

ismerelek...

nyakamon érzem leheleted
gondolataid gondolataimban élnek
szorongásaid szótlanul elhessegetem

vágyaid, álmaid rejtegeted...
-ezt ne tedd-

próbálj most velem élni

mint egy égszínkék madár
alázuhanásban
kristály-ritmusban
felém szállni...

olyan ez

talán látod
Te is
ha kinyitod
hajnalban az ablakod
élvezed a mámoríto
sárga rózsa illatát
érzed a fényt
mely
szempilládra
rákoszön

olyan ez

talán érzed
Te is
lelkedben a
gyöngyvirág
apró szirmait
bíboros pipacs
selymes álmait
pénték délután
lázas vágyait

...levél
néma táncát
fáknak
suttogását
megrajzoltad
velem

kezed
melegségét
féltve
elrejtettem...
...megőrizem
Neked...

kezedbe fogtad kezemet
s éreztem
szívdobogásunk
eggyé lett
mosolyodban
nyugtalan szívem
megpihent
kerested
mélyen elrejtett
lelkemet
gondráncos homlokod
kisimult
nedves pilláimra
heves csókjaid lehelted
érintésed
délutáni homályban
csipkehálót font
s tavaszi vágyódásunk
már többé nem bolyong...

nézlek
álmodban mosolyogsz
homlokodra csillagokat
rajzol a telihold
szemhéjadon pihen az álmod
megremegsz, tudom
most mégsem fázol
emlékek kavarognak benned
fájnak
látlak
érezlek
kezedbe rejtem kezem
lassan beléd alszom
nem mocorgok

álmodlak

valahol messze
favágó kopácsol
aztán betakar a csend

most is nézlek
de ujjaimmal
már nem érlek el

Nap simogatja virágomat
szeretettel szirmaira csókol
víz csobog
hangyák gyalogolnak a rózsaszáron
álmodnak a nyárról
aranysárgába bújtak a katicák
a pirosat elvitte a fecske pár
elnémult a kerti békazaj
csendes őszi este van
a víz alig csobog
csak te tudod
hol fakad
az élet...

visz a víz
álmomban
majd beleolvadok
cseppenként elfogyok
s egyszer csak
ott fent
egy szivárványon ülök
lábamat lógatom
kereslek
minden sistergő falevélen
megrajzolom mosolyod
látod
leporolom magamról
a tegnap pillanatait
összeillesztgetlek
mint a puzzle darabokat
egy rész égeti a kezemet

Most ne nézz rám,
véresre sebzett az arcom,
sárba löktél egy mozdulattal.
Kapaszkodnom egyre nehezebb.
Látod,
a homályban kúszó borostyánfonatok,
már észrevehetetlenek,
nem érem el...
Elveszek.
Kiáltásom sem veszed észre,
a nappalok és éjszakák
jégvermében
elgémberedtek ujjaim.
Testem érzéstelen,
érintésed fáj.
Ne érj hozzam!

Tisztán állok majd a parton

...mocsoktalanul...

Most ne nézz rám!

 még látni akarom

az őszben ami szép
összeszedem
a bennem ébredő napfényt
melenget-életet ígér

megtévedt fehér ibolya illata száll felém

de
deres volt reggelre
a szomszéd háztető
zúzmarával ölelkezett

kiskertünkben az ezüstfenyő

kifakult

rojtos berlinerjét magához ölelve
egy öreg néni csendesen csoszogott
s a fekete varjak károgásával
elszállt az utolsó remény

Most ne mondd, most látlak,
nem csak egy álom vagy.
Sejtelmesen hullámzó falak,
csábítón vonzanak.

Kiáltanék, de csendben suttogok.
Résnyi fényben keresem titkodat.

Most maradj, maradj velem!
A Hold a Napnál is fényesebb.

fák alatt gurul el az ősz
ragyás almákba zárva
lépj lassan ha arra jársz

becsukódik az arany kapu
zöld színét elvesztette az ág

mézvirág hófehér szirmok
őrzik a lelkek tisztaságát
sunyítva leszáll a köd
az isten háta mögött

majd ma
mindenki a sírok közt
keresi a múltat
majd ma
virágszirmok szálnak a széllel
s egy-két könnycsepp
hullik az aranyporos keresztre

én csak
egy gyertyát gyújtok csendben
majd
árnyékot fest a szobám falára
s téged őrizlek egy gyertyalángban

hajnalok hálójából

menekülő álmok

vérvörösre festik

az ég alját

fekete foszlányok

foglyul ejtik az éjszakát

s megvirrad

hófehér fátyolban

ébrednek a fák

ágaik közt didereg

az első napsugár