Etela Dvorak

suttogó hangok
egymásba hajolnak
lélegzetvételünk
megszületünk
szeretünk
szenvedünk
Isten tengerében

benyitok hozzád

nem mondok titkokat

megjelenek némán

nem is kopogok -

amit kerestem

azt benned

leltem meg

amire vágyakozva

vágytam

azt most

csendben elveszem...

...fohászkodásom végre célba ért ,

   fohászkodtam a múlhatatlan szeretetért... 

FÉLELMETES SEBESSÉG

VAKÍTÓ FÉNYEK

ÁTLÁTHATATLAN ÚTSZAKASZ

NEM LÁTHATÓ TÉNYEK

ÉLES KANYAR

TÚL HAMAR

FÉK...

        CSEND

        BORZALOM

        SIKOLY

...RÁTAPADTAM  AZ ABLAKRA

...FÉLEK

...ÉLEK...

Kopogott a hideg

Fájdalom...

Megijedtem -

úgy szorítottam

volna a kezed...

A

feketébe burkolt

éjszakáknak 

kalitkába zárt

érzelmeknek

ki nem mondott

szavaknak 

kínokkal teli

hajnaloknak

üvegszilánkokal teli

nappaloknak ...

Miért/elme/?

                nincs értelme...

van egy visszatérő
kedves álmom
van egy érzés,
amely magával
ragad

volt egy kislány,
ki elszaladt...

tarka szép réten
virágok meséltek
színes szirmaikkal
szívemhez értek

volt egy kislány,
kit szerettek...

ezeregy pillangó
táncolt a fényben
égszínkék madarak
csodákról meséltek

volt egy kislány,
ki hitt a mesékben...

patak csendes vize
lábam simogatta
apró homokszemek
ujjaim közt keringtek...

...volt egy kislány,
ki elszaladt...

ahogyan
ott
feküdtél
egy percre
elnémultál
hallgattam
halk szuszogásodat
figyeltem minden
rezzenésedet
nem mozdultál
vártad vágyakozva
kezem merre
találja
meg az utat
testem érinti-e
testedet

néztelek és
lélegzetem is
lelassult talán
nem láttam még
így soha
senkit sem
vágyni a
másik után
remegve
hozzád ért kezem
nem tudtam
merre keressem
szíved...

illatok szállnak
részeg az este
csillagok félnek
Hold mögé bújnak
kalapál a szívem
kicsordul a könnyem
hallom a jaj szót
nem látom a
rétet
nem látom a
hattyút
mégis tudom
ott van
ott a tóparton
ott egymaga
várja a reggelt
bántották testét
vérzik a szárnya
nem repül többé
nem száll magasba

Az Úton
Sokan vagyunk

Ballagunk
Szeretetben élve

Csillogó kristályok
Holdvilágos fényben

Mohazöld páfrány közt                                                                                          Vadvirágok a réten

Mélytengeri moszatban                                                                               Lubickoló bálnák
 

Szárnyaló madarak
Ravasz vörös rókák

Elveszett angyalok
Halhatatlan lelkek
 

Isten lényei                                                                                                        Szeretetben élnek

Kitárt karral
Láthatatlan szárnnyal

Egymást elérve                                                                                                  Két elszakított lélek

Egymásé lesz végleg.

Esik,
megint esik.
Megint esik kint,
s bent a
szürke homály kúszik,
oson a falon.
Padlón elterül,
s kezembe egy ecset kerül.

Szivárvány színei
már lecsepegtek,
egybeolvadtak...

Már emlékszem-
Igen!

Amikor
szemed mélykékjét
vásznamra felkentem,
Te megfogtad két kezem
s az ecsetem elejtettem...

Ott voltál velem,
becsuktam a két szemem,
vásznam a földre került...

Csak az eső figyelt.
Csak a szívem hevesebben vert.
Csak csendben a Tiéd lett mindenem...

ott leszek majd
ha az utolsó délelőtti vonatról leszállsz
várok rád a lépcső legfelső fokán
kezemet tenyeredbe rejtem
nem kérdezek
s nem lesznek miértek
szád szölgletében
meglelem majd a
nyári eper édes illatát
halkan csukom be a
hetes szoba ajtaját
ujbegyeimmel megkeresem a
nyakad ívén eltévedt vízcseppeket
s nem látom a párás tükörben
vágytól reszkető testünket

Hajnalban hallottam
egy régi dallamot,
halkan szólt,
suttogott.
Harmatcseppek hulltak
hangtalanul,
s hegedűmön gurultak
láthatatlanul

a húrokra csöndben,
vibráló hangokat
ébresztve merészen.
Régen nem játszottak
ujjaim ily lázasan,
s rég nem szól dalom,
kedves nyárestéken.

Már tisztán hallom e dallamot,
s ha jön a hajnal,

magamban halkan dúdolok...

...Neked dúdolom szép dalom...

ajándékba adtál

egy ezerarcú éjszakát

most csak egy pont vagy

a végtelen fokán

igen...

a felhők is
mentek
veled
néztem
amikor
árnyékod
a lámpa fényétől
arcomra esett
azt hittem
egy eltévedt
esőcsepp
csupán
de
Te voltál
ki még egyszer
karodba
zártál
magadhoz
vontál gyöngéden
szád
mézédes volt
foglya lettem
én
még most is
érzem
bódító
ízed
szám szegletén

Létedért küzdesz

lélekszakadva,

néha meg toporogsz,

árnyékod vagy csupán.

Átkot szórtak rád,

állsz lehorgasztott fejjel...

Ne add fel,

mert

földig hajol az Isten

felemel téged,

tökéletlent,

s a vállára ültet,

meglásd...

... ...s én most
tovább álmodom,
nyugtalan lelked
megsimogatom,
sétálunk majd,
ahol az ég kék,

s vadvirágok suttogják

titkaik…
fejed ölembe hajtod,
mesélsz a tengerről:
ringó gyöngyszemekről,
végtelen szivárványról,
a markodban szorongatott
apró kavicsról...
figyelek,
nézlek…
ujjaim meglelik
a hajadban búvó
pipacsok szirmát…

...nem szólsz

játszol velem

szeretni kéne még

ott a huzatos átjáróban

ott tudtam mit akarsz

most nem szólsz

arcomról elveszik a mosoly

szennyes szürke lett minden

botorkálok

szétszórt papírzsebkendők közt

percekig csak várok

hátha felgyullad

a sárga fényű lámpa

ablakom alatt

s te ott állsz majd csendesen

mintha már rám várnál rég

nagyon rég...

A lélek, mely testben
lelt menedéket,
szabadulna.
Mi rejtette eddig,
börtöne lett.

a diófa ajtót a szobán...

Csak állunk egymás mellett,
mint össze nem tartozó
süket idegenek.
Elmúlt a varázs?
Véget ért a játék,
nincs tovább.
Hirtelen támadt csendben
hallom szívem,
hevesen dobog...
Szemem még szemed keresi,
de tekinteted már fáj,
nem simogat.
Látom valódi arcod
verejtéked lemosta róla
a festéket már.
Nem szeretsz,
nem vársz,
csak némán tartod
reszkető kezedben
mosolygós maszkodat...

... úgy vagyunk

mint két magányos tölgy

bár távol egymástól a törzsei

magasban a sűrű ágak

egymáshoz érnek

ölelkeznek

ha a szél gyengéden int...

 Már nem kéreget,
ott kuporog,
koszos kabátját szorongatja.
Zsebei üresek,
ma még nem evett,
csendesen hullnak könnyei.
Nem hallom,
csak látom,
amint a teste megremeg,
s egyszer csak zokogása
betölti a csendet.
Mellé guggolok,
kezébe nyomom a meleg kenyeret...

megszámlálhatatlan pillanatok

amik szépek voltak

magában tart

nem enged
nem ereszt

karjai szorosak
fáj az ölelésük

belém hatolnak
mint éles kések

érzem...

érzem

egyre

csak gyorsabban

verő szívemet
hatalmas

lett minden
csak

én vagyok
csak én vagyok

egészen apró porszem
vérvörös hajnal

tőlem kapta a vörös festéket...

Belém költöztél

Akkor délután

Azóta itt laksz

Szívem pitvarán