Már nem kéreget,
ott kuporog,
koszos kabátját szorongatja.
Zsebei üresek,
ma még nem evett,
csendesen hullnak könnyei.
Nem hallom,
csak látom,
amint a teste megremeg,
s egyszer csak zokogása
betölti a csendet.
Mellé guggolok,
kezébe nyomom a meleg kenyeret...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.