Etela Dvorak

ahogyan a párnádra

lehajtod fejed

kezeddel keresel

betakarnál

de én itt vagyok

nem ott

kedvesem...

hátat fordítok

amikor aludni szeretnél

hallgatom-érzem

tested rezzenését

hajnalban hozzám simulsz

-titkon vágytam rá-

mosolyogsz

suttogod:

ugye Te is fázol már?

magabiztos voltál
én nem találtam
magamban
semmit
- csak téged -

egy számot kaptam
tőled
jegyzékbe vettél

már csak egy
kimustrált
bábú vagyok
egy ketrecben
nélküled

Hófehér márványba
Burkoltad testemet
Érintésed már nem érzem
Szívem jéggé dermedt
Lelkem menedékre lelt
Szádon feledtem,

-őrizd meg nekem-

Arcomra hullott szempillám
egy elkószált hópehelyehez simult.
Kezedre tetted,
kérted, hogy kívánjak csodaszépet,

-s a napfényében eltüntetted-
messzire szállt

Szemedben egy csillagfény ragyogott tovább...
Most nem látom,

korai volt az álmodozás

...a szeretet

nem
nem veszett el
de olyan
mint egy magányos csepp
egy könny csepp
egy eső csepp
egy víz csepp
ha egyedül marad
félelmében elbújdosik
örök vesztes marad
de
az Isteni szikra
életre kelti
parányi réseken
szívedbe
lopakodig
szenvedésed elűzi
beágyazódik
testedbe
lelkedbe
énedbe

kopognak
valaki keres
odafordulok
újra kopogás
fekete percek
sápadtan ballagnak
egymás után
az ágyam alá...

Szemedbe néztem,
s nem értettem,

miért utazhatunk jegy nélkül,
agyam pörgött,
tudtam,
ez nem tenger,
ez a hajó,
ez nem lesz ringató mese,
még csak nem is illúzió,
de akkor micsoda?
Hová utazik mindenki
pont ma,
pénteken…
Nem maradhatunk le.
Jöhetnek!
- mondta egy hang.
Csak álltunk,
pedig körülöttünk
mindenki ült,
minket figyelt.
Hangosan beszéltem,
szünetet tartottam,
beszélgetésünk fonala
elszakadt,
minden egyetlen
katarzisba,
egyetlen vágyba sűrűsödött:
esélyt kapott a szerelem...

keresem most a tekinteted

asztalomon

csak papírfoszlányok

polcomon

kisplasztikák

a zene

szomorú

éneklőfohász most...

...volt egy rét,
télen hófehér fátylát
gyöngéden terítette szét,
apró gyöngyökot fűzött
a hattyúk nyakára,
égszínkéket varázsolt
a kispatak habjára;

tavaszal a búzatáblákra
fénykarikákat rajzolt,
piros pipacsokkal
rakta ki a patak partot;

nyáron meztelen
talpakat simogatott,
hajnali harmattal
mosdatott;

az őszi széllel
hintánk magasba szállt,
muskántlik fáztak
a kertek alján...

Néztem ma a világot.

Susogva bújtam az Aranykapu alatt,

simogattuk egymás kezét,

szorítottuk, hogy feszes legyen a vonat,

hallgattuk a fű ezeregy titkos gondolatát.

Kinyílott már a gesztenyfa alatt a hóvirág...

Meglestük, a kósza szél

merre settenkedett.

Láttam aranysárgába úszkálni a Napot,

majd holnap én is felteszem a lila kalapom...

Várlak,

halk sóhajtás
csendes délután
itt voltál...

... két pillangó lebegett a réten...

lüktető vágyakozás
játékos simogatás
te voltál...

...szárnyak tánca a szélben...

tested testemen
lelkem lelkeden
mi voltunk...

...pillangónász az élet...

esik…
parányi cseppek gurulnak
tekeregnek
mályvák fátylában
szivárvány szendereg...
fázik a gondolat
vágyak pocsolyában
sárpöttyök paskolják lábam
futok
előled
hozzád...
sirályok hátán táncol a lét