Etela Dvorak

Szemedbe néztem,
s nem értettem,

miért utazhatunk jegy nélkül,
agyam pörgött,
tudtam,
ez nem tenger,
ez a hajó,
ez nem lesz ringató mese,
még csak nem is illúzió,
de akkor micsoda?
Hová utazik mindenki
pont ma,
pénteken…
Nem maradhatunk le.
Jöhetnek!
- mondta egy hang.
Csak álltunk,
pedig körülöttünk
mindenki ült,
minket figyelt.
Hangosan beszéltem,
szünetet tartottam,
beszélgetésünk fonala
elszakadt,
minden egyetlen
katarzisba,
egyetlen vágyba sűrűsödött:
esélyt kapott a szerelem...

mosdatlak
minden gondolatomban
ujjam hegyén
már nem pereg a nap
csak játszott velem a képzelet
fűzfa árnyékában
pitypang szirmokat borzol a szél
pirosra festem
langy simogatással
katicák hátán felejtett szívedet

tompul a fény

szétesett képek

mozaikok

árnyék kúszik a falon

- poros a lábnyomod -

fáradt percek

egyre mélyebb a kút

...elveszek...

Alíz, hol a lépcső,

miért rejtetted el...?

Alíz, mi ez az alagút?

hajnalfények árnyékában
esőcsepp gurul az ágon
elvesztek a dérkristályok
mentaillatos a reggel
nedves falakon kúszik
a magány
meglapul
bitang ez a világ
zilált lelkem szálait bogozom
talán Isten sem szeret
merre jár?

Rég láttam kedves arcodat, 
sosem látom már mosolyodat 
elmentél,itt hagytál, 
még csak el sem búcsúztál... 

Estefelé,mikor a szobámba lépek, 
rám lelnek még régi szép emlékek 
a képek a múltból életre kelnek, 
holdfényes éjszakán megélednek: 
fogod két kezem, 
simogatod arcom, 
tudom, mennyit jelent 
mosolyom, ha látod 

Most már nyugodt a lelkem , 
és már azt is értem 
hogy miért mentél el, 
s hogy én miért ÉLEK 

kőbe vésett neved 
mormolja a szám 
még mindig hiányzol 
elszakadt egy megfoghatatlan fonál... 
csendesen osontál 
nem is búcsúztál 
talán emiatt éreztelek 
oly közel Tégedet 
sok sok éven át 
nem repülhettél a végtelenbe 
nem engedtem el kezed 
féltem, hogy többé 
nem leszel velem... 
tévedtem, tudom, 
s most halkan dúdolok 
egy elveszett dallamot 
nem gyújtok mécsest 
csak egy gyertya ég 
kezemben egy rózsaszál - 

...és illatába belehal a láng...

(...édesapám emlékére...)

lehunyom szemem...
látlak
szemedben csillagok
homlokodon
hajtincsek ringatják álmod
arcodon mosoly
ujjaim érzik még a régi sebhelyet
éled egy régi fájdalom
tudom fontos minden szirom
titkodat őrzöm
dúdolom hangodat
ébren vagyok
lassan megvirrad...

Egy 
elfáradt 
rozsdás falevél 
versenyt fut a széllel, 
mohazöld topánkáit nem találja már rég. 
Fél. 
* 
Az 
öreg diófa 
sóvárogva keresi 
a rokolya szoknyákban 
alatta suttogó kislányokat, 
kosaraikat fel a padlásra rejtették már réges 
rég. 
* 
Nézlek, 
s te mosolyogsz rám 
nem értem... 
* 
...mégis 
mosolyodban mosdatom 
lehulló lélekszirmaim 
szívem pitvarán. 
* 
Enged, 
majd csendben 
Isten tenyeréhez bújok; 
ne félj, 
hiszen csak a szavakkal játszok... ... anyám...

ma éjjel lopódzó
sóhajokkal találkoztam
vártak rám szobámba titokban
beléptem
észre sem vettem, rám fonódtak
mint kúszó indák szorítottak
lábam alatt nem volt semmi sem
eltűnt a puha süppedő szőnyegem
ágyam sem selymes már
csak fehér vászon

s furcsa fekete kép lóg a falon...

átlátszó falakon
tiszta álmok
krisztálytiszta fényben

...félek...

csillagok ragyognak
koromfekete égen
éjjeli holdvilág
árnyéktáncot jár a széllel 

ne gyújts gyertyát
csak ujjaidal láss
a fényben nem találsz

ne mond meg mikor
ne mond meg merre

...nyitot kapun rácsokat nem találsz...

Kora hajnal volt,
fekete rigó énekébe
csempészted álmaid-
megtaláltam,
s szépek lettek pénteki,
nyújtózkodó vágyaim.
Napfénnyel
játszadoztak az árnyékok,
égszínkékben táncoltak
az ágyamon felejtett
bánatok...

  ...Pilinszky versébe...

 álmosan néztem a Holdat
aranysárgába rejtette magát-
tán megirigyelte a Nap sugarát,
a lámpa fénye mellette elsápadt

éjfeketébe menekültek a 
csillagok,puha párnán pislogtak
rám s rád is- messze ott, 
sodorták feléd az álmaim

hajnali bíbor varázsában
mosdattam testemet-
suttogva kérdeztem:
szeretsz vagy nem szeretsz?

égszínkék fátylát ásítva
osztotta szét a reggel-
lila felhőket kergetett,
ujjaidon most megszámolhatod...

...mint régen
virágszirmokat a réten...

esik csendesen... 
mégis 
lépéseidben lépkedek 
talpam alig érinti a földet 
lábujjhegyen érkezem 
csak melletted 
létezem... 
válladhoz simult a délután 
otthagytam bánatom 
az utolsó lépcső fokán 
egy papírhajó úszott a Dunán... 
hajamban szél kering 
szemedben tengernyi titok 
- Kincsem, elrejtelek, nekem - 
légy harmatcsepp 
egy százszorszép szirmain 
minden reggel...

nézd
nyári
szél játszik a fénnyel
körbe-körbe aranykarikába
árnyak úsznak kócos hajamban
ezeregy napsugár arcomhoz ér

ujjaid lassú táncot járnak
karodban ébren álmodom

hallod?

keringőt kerget a szél
ablakon beoson
átölel
mesél

hallom

távolban vonat
zakatol
érzem
cirógat a fény...

- nézd, a rét felett pacsirták énekét kergeti a szél -

... s egy icipici lepke szállt felém, 
nem lélegeztem, csak vártam, 
hogy megpihenjen ujjam begyén. 
Tán virágnak nézte kezem, 
s azt hitte, nyár van még idefenn. 
A szikla ormán vártalak... 

Felettem lila eltévedt erdei tündérek 
bujdostak az égszínkékben, 
lábam lógattam, vonzott a mély, 
de arcom még mosdatta 
aranyvizében az októberi fény. 
- Anya, merre vagy? - 
hallottam a rémült hangot, 
s futottam, lábam alatt guruló 
apró kavicsok rajzolták tovább 

a meseszép gondolatot...

azt mondtad

rossz vagyok
de a rosszat
Te hoztad létre bennem
azt mondtad
hazudtam
de én 
csak azt mondtam
mit hallani szerettél volna
azt mondtad
maradjak
de én
már más vagyok
és menni akarok
azt mondtad
nem értesz
de én 
magamat sem értem
Te
hogyan is érthetnél meg
elindultam
magamban kerestem
megtaláltam
a jót
amit Te nem láttál
a vágyat melyet 
nem leltél szívemben
a szerelmet
mely általad lett volna

tiszta és örök

halkuló szavaid
szétterülnek tenyeremen
ujjaim közt kihullanak
koppanásuk kong a szívemben
kapaszkodnának
de gurulnak lábamon
mint egy marék borsó
szanaszét

lilába öltözött a tavasz

érzem illatát
hajladoznak
ablakom alatt a léleksimogató
orgonák