Etela Dvorak

mindennap korán ébred
kosarába tereli a csillagokat
ölelkezik a reggeli fénnyel
s tenyerébe rejti
a hajnalcseppeket
ma
meleg kalácsról álmodott
haját hátraköti
s máris a szitával forog
keze lágyan mozog
mosolyog
anyám ha szeret
fahéjillatos

simogatón érintettél 
mint hullámfodrok 
a vízpartot 
most némán ring a gondolat 
mélyen 
bennem ébred a hajnal 
fáradt 
aranybarna falevelek 
hevernek szanaszét 
kapaszkodom 
nem látom a fényt 
pocsolya jégtükrén keresem 
önmagam 
álmom lábamnál hempereg 

csendem lettél

...s most elveszed? 
hát csak tedd mi jó neked 
nekem már úgysem kell 
mástól loptam el 
ami tán sosem volt enyém... 
a délutáni nyújtózkodásokat 
hajnali sóhajokat 
a reggeli narancshéj illatát 

csak álmodtam talán... 
hajadban ott marad 
eltévedt illatom 
szádon elrejtem mosolyom 
de kezed még nyakamon érzem 
érintésed 

vizes testemen 
reszkető vágyad 
lehunyom szemem...

Hófehér márványba 
Burkoltad testemet 
Érintésed már nem érzem 
Szívem jéggé dermedt 
Lelkem menedékre lelt 
Szádon feledtem, 
- őrizd meg nekem -

Éjjeli halk zene 
széllel kering. 
Cseppenő sóhajok. 
Cseppenő csapok. 
Csend legyen itt! 
Hajnali hangok, 
húrokon lépkedsz. 
Bizsergő bőröm 
Bizsergő véred 
Csodákra képes. 
Reggeli kávém 
forró, hadd... 
Kottákat rajzolj 
kreol testemre. 
Nyisd meg szíved! 

Hallgatom a csended...

emlékeimben 
keresek egy képet 
elveszett 
mélyen 
csendesedek 
néma hangom 
nem hallhatod te sem 
kialszik a gyertyafényem 
hófehér lett 
látod 
csak pislángol 
észrevétlen leszek 
nem ébresztelek fel 
szemhéjadra 
ujjammal 
álmod rajzolom 

a hajnalcsillag fényét ellopom 
neked

...volt egy rét, 
télen hófehér fátylát 
gyöngéden terítette szét, 
apró gyöngyöket fűzött 
a hattyúk nyakára, 
égszínkéket varázsolt 
a kis patak habjára; 

tavasszal a búzatáblákra 
fénykarikákat rajzolt, 
piros pipacsokkal 
rakta ki a patakpartot; 

nyáron meztelen 
talpakat simogatott, 
hajnali harmattal 
mosdatott; 

az őszi széllel 
hintánk magasba szállt, 
muskátlik fáztak 
a kertek alján...

S 
én 
egy 
júliusi 
ibolyakék 
esőcseppben 
ott leszek. Nem 
kell, hogy várj reám. 
Csak csendben figyelj. 
Megmosdatlak szépen, 
lehűtöm a pipacspiros lángoló 
véredet. Szempilláid között bujdosó 
álmaid megkeresem. Szirombontó 
szádra vadcseresznye ízét most 
rálehelem. Sóhajok közt gurulok 
nyakadon, válladon, karodon, 
hátadon, melleden, az 
egész testeden, 
mert vagy 
nekem!

Vártalak a nyári 
hosszú éjszakákon, 
kerestelek a suttogó 
fák vágyaiban, 
hívtalak a csendes 
szél sóhajával, 
fáztam az álmodozó 
csillagok alatt. 

Fények nélkül, 
halkan sétáltam, 
elfáradt lelkem 
messze kószált, 
szememre nem jött 
az álom, 
hittem, hogy 
rád találok. 

Zuhogó nyári zápor 
mosdatta testemet, 
kezed felém nyúlt, 
megérintette arcomat, 
nyakamra simította 
halk sikolyomat. 

Szívem mélyén 
rám találtál, 
szíved mélyén 
megtaláltalak...

Igen,
visszaálmodtalak Nagyi,
magamnak...
Tudod, mikor azt mondták,
álmodból nem ébredtél
akkor kora reggel,
gondoltam,
ismét csak játszani akarsz.
Nem, nem játszottál.
elmentél,
nem vártad meg
a Húsvéti locsolást sem...
Így lettem én
fekete ruhában menyasszony.
Hogy mindenem fájt,
csak Te tudtadhattad,
néztél a fodros bárányfelhőről,
de a keringőt
gyorsan játszották...

...s egy kis angyal messzire szállt...
- Ugye vigyázol ott rá? -

Most
visszaálmodtalak Nagyi,
hogy elmondhassam neked,
mégis anya lettem,
s van két dédunokád...

Lét

Lángoló lelkem
lassan lecsitul,
loholó léptem
lassan lelassul.
Leszek lázadó,
leszek lángoló:
Légy létem
legbelül.

Érzések


Egyedül ébredek,

Élek-érzem.

Este eljössz,

Egekig emelsz fel.

Ereimben érzem

Dübörgő véredet.

Éjjel elringatsz,

Egyetlen édesem.

Ezüstesőben elkápráztatsz.

Éjfélkor elmész,

Érzem,

Magamra hagysz.

nem hallom a hangod

oly halkan mondod

nem érzem a szíved

oly távolban dobog

nem látom a szemed

csak elképzelem

nem fogom a kezed

csak szeretlek...

tegnap még
a széllel szemben
vadlibák szálltak
narancssárga horizont
átnyalábolta a fehér fákat
- ma mozdulatlan a fény -

nézd
hóvirágok közt
megbújik a tavasz
rongytakaróban
totyog a tél
zöldben játszó gyöngyszemeken
rügy fakad

...ne ébressz fel...

Megcsókoltad holt-fehér arcom
lehúnytam két szemem
hogy azt gondold már alszom...
ujjaid átfutottak testemen
nem éreztem már semmit

"csak a lelkem sírt csendesen..."

Tegnap

A múlt némán kiált...
kezemben sok-sok
régi kép
arcok a homályban
hangok a távolban
sziget a szívemben
halkan szólt dalunk...

Ma

A jelent
még csak lopva lesem ...
néha még
becsukom a szemem
alattam még
olykor a föld
megremeg
de már bátrabban
lépkedek...

Holnap

A jövő
túl messze még...
de távolban
már kék az ég
lánggal éltem...
de eltűnt a fénysugár

egy eltévedt szikra
megtalált
és újra lángol
a gyertyaláng...

meghitt tavaszdélután
a napfény is csak
csendben
less az ablakon átt
tested testemhez simul
kezed lágyan
rám talál
arcod arcomat
féltve érinti
szemem szemedben
csodaszép
mesét talál
ujjaid
szenvedélyessen
érintenek
varázskört rajzolnak
a szobánk falán

nem tudtam akkor
miért indult meg a Föld
apró harangok kondultak
hegyek megmozdultak
homlokodon csillagözön

...és én nem tudtam elsétálni
az esőcseppek között
hogy vizes ne legyek...

Arcomon
sajgó táncot jár
az őszi napsugár.

Megremegek.
Nem simogat;
érintése fáj.

Levelek közt
rám talál,
szempillámon
ringatózva megpihen,
hajamba aranybarna
leveleket rejt.

Nyakamon felejtett illatod
az utolsó pillangót
felém csalogatja,
vállamon bujkáló árnyékod
beragyogja,

s az első csillagok
szenvedélyes sóhajával
szitakötők szárnyán
elszökik a nyár...

Virradatkor történt,
mikor elszállt az éj
s kivirágzott az ég.
A szikrázó napfény,
mint egy vízesés
csacsogott és mesélt
csobogó hangján,
és tücsök zenélt.
Áradó sugárból
feléled a remény,
s megmozdul
most a szobám fala,
beszökik hozzám 
méznektár illata,
s én elindultam
a homokosparton,
majd megpihentem
egy homokpadon,
de futok is tovább 
a parti hinta vár,
hinta - palinta
magasba száll
s így lett vidám
a Vasárnapom.

Figyelj.
Téged is vár
jó Vasárnapod!

Széles tenyeredet
Homlokomra tapasztottad
Gondolataimat mélyebbre ástad
Mégsem látom most a szivárványt
Csak a kontrasztot ébresztetted fel bennem

hajnali halk kopogás
harmatos Napfényvarázs
csendes nyújtózás

lebbenő függönyök
maszatos ablakok
süppedő lábnyomok

lehelet az ablakon...

...itt jártál tudom...

Egy szeletet adtál magadból
amolyan mézes mázasat
Feltártam benned a belső
létezésedet
Kicsordult belőled a magány...

..háromsorosok... 

Én

Harmatcsepp leszek
Fűszálakra simulok
Lábadhoz érek

Én

Feléd szállok majd
Éjjeli pillangóval
Álmod vigyázom

Te

Ajkad mosolya
Számon feletted a szád
Édes lett a nyár

Mit mondasz?
A párnámat kéred?
Igen?
Az enyém is kell neked, szívem?
Már nem is fekszel,
szinte ülsz az ágyban.
Fejed alatt három párna van,
levegőt mégis olyan máshogyan veszed...
Hallom hangodban a félelmet,
szíved szaporábban ver.
Végre megnyugszol.
Itt vagyok melletted, hisz’ tudod.
Érzem, ahogyan gyengül a kezed szorítása,
kezem kezedből csak lassan húzom.
Ez az éjszaka is hosszúra nyúlt,
nagyon, ugye picim?
Végre álomba szenderültél.
A holdfény sugarában nézlek.
Arcod végre megpihent,
s nini, rajta a mosoly!
Szeretem, amikor mosolyogsz…
Égszín szemeidben
kiss szikrák gyúlnak, és elsimítod
a szőke tincset az arcodról.
Már régen nem mosolyogtál így rám...
Azt mondod, az élet fáj!
De nem úgy van, hidd el nekem, picim.
Az élet szép, és
neked még sok mindent látnod kell.
Megnézed majd,
ahogyan a tenger vizében
úsznak a bálnák,
megleled a magas hegycsúcson
megbúvó vadvirágszálat.
Ezüstfenyő árnyékai közt,
rád vár a friss vizű hegyi patak,
zöld réteken versenyt futhatsz
a barna nyuszival…
Engedd, hogy én vigyázzam álmod,
imára kulcsolom a kezem:
Ó Istenem, segíts nekem,
nem magamért szól most áhított imám,
kislányomért.
Ha kell agy angyal a kórusodba,
megyek én szívesen,
s ígérem, mindent megteszek.
Csak mutasd az utat,
indulni kész vagyok.
Hajnalodik…jól van picim,
te csak pihenj,
majd figyelem,
a párnát ,
nem csúszik el megint.