Etela Dvorak

Mit mondasz?
A párnámat kéred?
Igen?
Az enyém is kell neked, szívem?
Már nem is fekszel,
szinte ülsz az ágyban.
Fejed alatt három párna van,
levegőt mégis olyan máshogyan veszed...
Hallom hangodban a félelmet,
szíved szaporábban ver.
Végre megnyugszol.
Itt vagyok melletted, hisz’ tudod.
Érzem, ahogyan gyengül a kezed szorítása,
kezem kezedből csak lassan húzom.
Ez az éjszaka is hosszúra nyúlt,
nagyon, ugye picim?
Végre álomba szenderültél.
A holdfény sugarában nézlek.
Arcod végre megpihent,
s nini, rajta a mosoly!
Szeretem, amikor mosolyogsz…
Égszín szemeidben
kiss szikrák gyúlnak, és elsimítod
a szőke tincset az arcodról.
Már régen nem mosolyogtál így rám...
Azt mondod, az élet fáj!
De nem úgy van, hidd el nekem, picim.
Az élet szép, és
neked még sok mindent látnod kell.
Megnézed majd,
ahogyan a tenger vizében
úsznak a bálnák,
megleled a magas hegycsúcson
megbúvó vadvirágszálat.
Ezüstfenyő árnyékai közt,
rád vár a friss vizű hegyi patak,
zöld réteken versenyt futhatsz
a barna nyuszival…
Engedd, hogy én vigyázzam álmod,
imára kulcsolom a kezem:
Ó Istenem, segíts nekem,
nem magamért szól most áhított imám,
kislányomért.
Ha kell agy angyal a kórusodba,
megyek én szívesen,
s ígérem, mindent megteszek.
Csak mutasd az utat,
indulni kész vagyok.
Hajnalodik…jól van picim,
te csak pihenj,
majd figyelem,
a párnát ,
nem csúszik el megint.