Magasra nőttek itt a fák, lombok rejtekében aranyfénylő napsugár gyémánt port szitál.
Apró kavicsok ragyogása a szememben Téged is megtalál...
Bokrok ágai suttognak csendben, rejtelem fátylát szétszórják, lila virágkelyhek elrejtik.
Bársonyos moha takarót a tenyerembe rejtem, ujjaim a Dobogókőre félénken teszem.
Amit Föld anyánk előlünk rejteget, e csodás sziklának életet jelent.
Érzem a kőben őseink szívverését.
Dobog e kő, mint a Te szíved és az enyém!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.